2018. január 30., kedd

AZ EGYEDÜL IGAZ VONZALOMRÓL ÉS ARRÓL, HOGY MI NEM AZ

Gulyás Marci múlt héten az ATV stúdiójában járt, ahol egyebek között a következő figyelemre méltó kijelentést tette:

Az én családi ismeretségi körömben számos olyan fideszes szavazópolgár van, akik kifejezetten ellene vannak annak, hogy kettőharmaddal folytassa a kormányzást újra az Orbán-rezsim, és emiatt gondolkodnak azon, hogy bár listán le is adják a szavazatukat a Fideszre, lehet, hogy egyéniben egy másik jelöltet fognak támogatni, ha az esélyes jelölt.


Bevallom, elsőre furcsán hatott rám ez mondat, nem igazán tudtam, mit kezdjek vele. Kis időre még az a sötét gondolat is megkísértett, hogy ezek a Fidesz ellen szavazó fideszes emberek valójában nem is léteznek, csak Marci ravaszkodik itt valamit már megint, mellári narratív lejtők felé terelne engem az Ő nevéért, vagy Rónai Egon homloka zavarta össze, esetleg beütötte a fejét egy visszapattanó lemoshatós festékcsöppbe, azért füllent ilyen butuska, gyermeteg módon - mindenesetre rettenetes perceket kellett átélnem.

Az én családi ismeretségi körömben számos olyan fideszes szavazópolgár van, akik kifejezetten ellene vannak annak, hogy kettőharmaddal folytassa a kormányzást újra az Orbán-rezsim…

Kicsit később aztán, mintegy felnőve a feladathoz, mélyen magamba néztem, és igen komoly belátásra jutottam. A Marci által vázolt viselkedésmintázat létezése, ismertem el, bizony nemcsak elképzelhető, de kifejezetten valószínűnek mondható, hiszen számos példát találunk rá a természetben, illetve - főként - az emberi kapcsolatok világában. Tele van ilyesmikkel az emberi kapcsolatok világa, még jó, hogy pont elférnek benne.

Itt vannak mindjárt a jóbarátok. A jóbarátok ugyebár köztudomásúlag csupa jót akarnak a másiknak, no meg elég sok rosszat is. Úgyhogy nagyokat beszélgetnek, még nagyobbakat söröznek, jókedvűen biliárdozgatnak, máskor meg sötét, nyirkos csigalépcsőkön rúgják le egymást. Nem is volnának igazi jóbarátok, ha nem így tennének. Ez egészen természetes. Ha pedig így áll a dolog már az egyszerű barátok között is, hát még inkább így kell lennie a szerelmespárok esetében!

Tegye fel a kezét, aki nem mártott még jéghideg konyhakést kedvese bordái közé csókolózás közben, nem rejtett tűt a szerelmének sütött illatos, szív alakú mézeskalácsba! Ugyan ki hagyta akár csak egyszer is, hogy élete és mindene két működő vesével ülje végig a naplementét? Ugye, hogy senki.

Lúgos folyadékokkal is szívesen játszik az ember, ha nagyon szerelmes.

Az én családi ismeretségi körömben számos olyan fideszes szavazópolgár van, akik kifejezetten ellene vannak annak, hogy kettőharmaddal folytassa..."

Igen ám, csakhogy ezen a ponton újabb, és talán minden eddiginél bizsergetőbb hiányérzetünk támad. Mintha nem vittük volna végig ezt az egészet, nem tekintettük volna át a maga teljes konzekvenciális perspektívájában. Ártunk annak, akit szeretünk, ez eddig rendben; de ugyan, miért nem ártunk neki jobban, miért csak ennyit ártunk neki? Előfordulhat, hogy nem is szeretjük őt igazán?Lehetséges, hogy ennyi ártással valójában csak haverok lehetünk?

A konyhakések, a Fidesz iránti világos rokonszenvünkből fakadó MSZP-re leadott szavazatok, a szerelmes rugdosások s a hosszú tűk mind - immár nem épp azt bizonyítják számunkra, mégpedig a maguk módján minden korábbinál ékesebben (ugye jól mondom, Marci?), hogy változatlanul takargatunk valamit, valami önző ürességet; hogy meg kellene még tennünk a vonzalmunkat beteljesítő utolsó, döntő lépést?

Bevinni a halálos döfést, megölni végre, akit szeretünk...?

1 megjegyzés:

HORRIBILIS ELBESZÉLÉSEK IMBECILIS FELNŐTTEKNEK - OKKULT LELKIGYAKORLATOS TANULSÁGGAL. - I. RÉSZ

- Laár Andrásnak Ismertem egy embert, szakálla volt kendert, szóval amikor verték , ez az ember csak ült, üldögélt a kis vérében, mosoly...